álmatlan

sötét van
csak én ülök
(fent)
meg a fák tetején
a baglyok
és úgy teszek
mint aki
átlát az 
éjszakán 

csordultig vagyok
velem
ma éjjel bármi
lehetek
(vagyis lehetnék)
de mégis
magam vagyok
nagyon
nagyon

bent sötét
és kint sincs
semmi
semmi

kiégett villanykörte:
az álom
most olyan nehéz
lenni
lenni

csak te

-neked, ki velem szemben, a vonaton.-

én téged úgy
képzellek mint
akinek a kedvenc állata
a (halott) galamb
kedvenc virága
a félig hervadt 
őszirózsa
és csak
színeket lát

nem tudtam
megjegyezni a 
szemed alatti ráncokat
-nem volt rajtam szemüveg-
de azért elképzeltem
milyen lenne 
beszélgetni mondjuk
az időjárásról
vagy valami hasonló
érdektelen zagyvaság

csak te
csak rád
-negyven percig az ablakon át-
gondoltam

aztán
leszálltál

anyajegy

van egy pont
pont itt
a homlokomon
tedd rá az ujjad
a mutatót
a szemem alatt
is van
egy kisebb
(hunyorítva nem is látod)
tedd az ujjad
most oda
a nyakamon is
van vagy kettő
kulcscsontomon
tizenkettő
vállaimon
száz vagy ezer
(a mellem köztit
se felejtsd el)
a hasamon még
félmillió
lábaimon
hét trillió
a talpamról
már rég lekopott
(vagy nem is volt
soha)
vidd az ujjad
körbe körbe
barna pöttyről
a vörösre
kösd össze mind
egy vonallal
rajzold meg
az ujjaiddal
csillagrendszerem
látod?
galaxis vagyok

utószó

ezt csak így utólag
mikor már nem számít semmi
mikor már nem kéred
hogy neked
ezt csak így utólag írtam
a margóra
a tiedre meg az enyémre
és a miénkre is
csak hogy tudjam
már nem vagyunk mi
csak te meg én
biztos pont nélkül keringek
a céltalan sodródás
és a világgámenés között
egyszemélyes galaxisként
(bolygómozgás)
csukva a szemem
és
nincs
-ez a megfelelő szó rá-
semmi

kéreg

lekapargattam rólad
a három centi
vastag sarat
hogy tisztulj

lehúztam rólad
óvatosan
a
négy réteg celofánt
majd
kiszaggattam
a rádszáradt
penész-ruhát

lecibáltam rólad
a gönceid
s ahogy ott álltál
meztelenül
a hajad s testszőrzeted
kitéptem tövestül

lehántottam rólad
a bőrt
az izmokat
-rostonként-
félre raktam
a belső szerveid
egyenként
egy mosdótálba pakoltam

csontjaidból
kiszívtam a velőt
szöveteid sejtekké
majd a
sejtmagjaid
atomjaira bombáztam

addig boncoltalak
míg nem maradt
kérged
és ott álltál előttem
egy szál
létezésben

aztán összeraktalak
szépen
még a sarat is visszakentem rád
meg sem látszott hogy
nemrég
darabokban voltál

te
egyébként
észre sem vetted az egész
procedúrát
de azért jobb ha tudod
hogy
előttem többé
nincsen titkod

nem

esik
csak az útszéli varjak
meg a hányinger
három órája
a visszapillantó tükörben
nézem magam
ahogy
nézem magam
ahogy
nézem magam
magamra hagyom
magam
illetve
magamra
maradtam
(hagytál)
.
.
.
hallom
ahogy a felső szomszéd végigrohan a házon
dübörög a plafon
dübörgök én is
pedig nem vagyok
se szomszéd
se plafon
se rohanás
.
.
.
pedig
csak azt akarom mondanihogy
semmi.
gyakorlom a
tagadást.

1. 
Tegnap óta nem tudja, hogy kicsoda. Cseppfolyóssá vált. Kiömlött a saját szemgödrén keresztül, bele a semmibe. Abba a rettentő semmibe, ami még előtte is teljesen ismeretlen, de mégis vonzóbb annál, mint ami van. 
Gyűlölte, hogy ennyire egyedül van. Ki akarta pusztítani magából a magány nyomasztó vonatkozásait, de minden egyes próbálkozással csak rosszabbat tett. Egy idő után már nem bírta elviselni magát. Kétségbeesetten kereste azt, aki vállalná őt maga helyett. Lenyúzta a bőrét, a húst, a csontokat, a szöveteket, a sejteket, és ott állt, egy szál lélekben, a torzítatlan létezésben. És nem volt semmi. Ami jó.


2.
Lassan elnémulnak a léptek. 
Beleveszünk a semmibe.
Fogd a kezem és váljunk csenddé.
Végtelenek leszünk,
örökké tartók és mindenhatók.
Csak fogd a kezem és ne félj.
Te előtted, én utánam.
Ennél már csak jobb lehet.


3. 
Tegnap óta nem tudom
ki vagy
és azt sem 
ki vagyok.
Szereted
aki velem vagy
én meg
szeretem
aki veled vagyok.
Te előtted 
én utánam.
Piros csendből
raklak össze,
mintha
bármit érne is az 
egész.

4.
És írt. Vagyis, úgy csinált mintha. Értelmes szavakból fűzött értelmetlen mondatokat. 
"Együtt élek egy fókával."
Aztán összetépte a lapot, és csak vörös volt és hullaszag.


5.
Véged.
Végem.
Vége.